Oldal 234 [234]
OCR
nelmi tradícióktól lényegileg független nemzetről beszélni, illetve egy egyszer már nemzetként konstituálódó közösség válhat-e pusztán etnikummá olyan értelemben, hogy ne törekedne folyamatosan újra nemzetté válni?). 3) A politikum és nemzeti lét elválaszthatatlanságának kérdését: más szavakkal, hogy létezhet-e egyáltalán olyan, magát nemzetként definiáló közösség, amely ne törekedne úgy intézményesülni, hogy annak kizárólag kulturális vonatkozásaira összpontosítva ne érezné magát más nemzeti közösségekhez képest alárendelt, de legalábbis aszimmetrikus pozícióban és ezért ne törekedne másokhoz hasonló, azokkal összemérhető szuverenitásra. Nos, mindezek a dilemmák elméleti és gyakorlati szinten is alaposan áthatották a 19. század középső harmadának Magyarországát. Olyan, immár a törvényhozás szintjén végbemenő, azaz kodifikációs eredményekben megmutatkozó eredményeket hozva, mint az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés, az 1868. évi 43. tc. (Magyarország és Erdély egyesítésének részletes szabályozásáról), az 1868. évi 30. tc. (a Magyarország, valamint a Horvát-, Szlavón- és Dalmátország közötti közjogi kérdések rendezéséről), továbbá az 1868. évi 44. tc. (a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, de ide sorolható az utóbbit számos tekintetben kiegészítő 1868. évi 38. tc. is a népiskolai közoktatásról). Dióhéjban összefoglalva az addigi fejleményeket, egyrészt létrejött egy, a hadügy, külügy, pénzügy és államfő tekintetében közös integrációs kereteken belül a szuverenitás összes többi attribútumának és intézményi feltételeinek birtokába jutó kvázi nemzetállam, amely egyúttal kétosztatúvá (dualistává) tett egy addig felvilágosult vagy jelző nélküli abszolutista, előbb névlegesen alkotmányossá, majd neoabszolutistává, utána pedig korlátozottan alkotmányossá változtatott, de hagyományosan alapvetően centralizált irányítású birodalmat. A Habsburgok uralta területeket egymáshoz kapcsoló közjogi viszonyok ekkori rendezése ráadásul azt is egyértelművé tette, hogy Magyarország immár nem Ausztria — abban az értelemben legalábbis, ahogy a kérdést a Német-római Császárság 1806-os megszűntetése (amelynek a Magyar Királyság sohasem volt a része) és az Osztrák Császárság 1804-es megalapítása évtizedekre nyitva hagyta (viszont ekkortól Ausztria fogalma szűkült Ciszlajtániává, hivatalos nevén: a Reichsratban képviselt országok és tartományokká). Eldőlt tehát, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista civilizatorikus—biirokratikus birodalomépítés, a napóleoni háborúk állampatrióta, de a romantikus nacionalizmus történelmi emlékezetközösségi projektjére építeni kívánó összosztrák nemzettudat megteremtése, és a birodalomban élő valamennyi népcsoport (, néptörzs") egyenjogúsítását (Gleicberechtigung) ígérő, de egyaránt a magasabb szintű birodalmi egységet szorgalmazó kísérletek megbuktak. Helyettük a Habsburg Birodalom ciszlajtán (Magyarországon kívüli) részei a tartományi föderalizmus, a transzlajtán (tehát a magyar korona) területe pedig a klasszikus nemzetállam-építés útjára léptek. 234
