Oldal 244 [244]
OCR
Blutman László a jogász szemüvegén keresztül vizsgálja a tiszaeszlári ügyet, a peren kívüli adatok zárójelbe tételével, kizárólag a peradatokra koncentrálva. A három előd közül a legnagyobb vesztes Eötvös Károly lett, akinek érveit halomra dönti; Kövér igazságai megmaradnak a társadalomtörténet keretei között; Bary részigazságait ugyan igazolja Blutman, de mindhármuktól eltér a végkövetkeztetések tekintetében. Blutman László megállapításait a valószínűségek különböző fokozatai jellemzik. A bizonyossághoz legközelebb állónak két állítása tűnik. Az egyik állítás szerint Scharf Móricnak a nyomozásban fordulatot hozó tanúvallomása nem koherens, bizonyos pontokon hamis; ezzel Blutman valószínűtlenné teszi az előre megfontolt, vallási okokból elkövetett gyilkosság lehetőségét. Meggyőzően érvel amellett, hogy Móric vallomása nem volt kikényszerített; egyik érve azt a tényt aknázza ki, hogy Móric minden helyzetben, és mindvégig ugyanazzal a történettel állt elő. Móric személyisége Mikszáth Kálmántól kezdve mindenki számára rejtélyes maradt, és ezt a titokzatosságot megtoldanám még egy észrevétellel és egy kérdéssel. Tudott dolog, hogy a gyanú a vádlottak ellen Scharf József templomszolga elszólásából keletkezett (, Történt már ilyen eset Hajdúnánáson is (...) már a zsidókra kezdték ráfogni" — mondta Eszter édesanyjának, amikor az még csak pár órája kereste eltűnt lányát), amit aztán fia, a négyéves Samu , fecsegése" (,,atyus” behívta a , magyar lányt", megkötözte, megmosta, majd a , metsző bácsi" egy hosszú késsel megvágta a lány nyakát, közben Móric tartotta a fejét...) erősített és terjesztett el a faluban." Móric tehát valamiképpen magamagát tanította be egy verzióra, apját mentve vele, és ehhez mégis ragaszkodni tudott több mint egy éven keresztül. Kérdés, hogy ő volt-e a szemtanú, vagy öccse, a kis Samu látott valamit, amiről mesélni kezdett a falubelieknek, és amit aztán Móric a maga képére formált? Blutman második állítása rendkívüli jelentőségű: Eszter— Eötvös Károly véleményével szemben — nem lett öngyilkos, a Tiszadada közelében előkerült holttest pedig nem Eszteré. Blutmann ezzel a kijelentéssel a vádlottak (egy részének?) valamilyen fokú bűnösségét valószínűsíti. Solymosi Eszter 1882. április 1-jén tűnt el, és a holttest június 18-án került elő a Tiszából — 79 nap után, Eszlár alatt, a kezére kötött festékkel (eredetileg ugyanis festéket vásárolni küldte Esztert a gazdaasszonya, Huri Andrásné). A lapok május 24-én tudósítottak Ónody Géza képviselőházi beszédéről, legkorábban ekkor kezdődhetett a hullacsempész-akció. Valaki ezt megtervezte: 25 nap alatt sikerült egy Eszterre valamelyest hasonlító hullát szereznie, Eszter holttestét kiásnia, levetköztetnie, visszatemetnie, végül eljuttatnia a tutajosokhoz, akik majd , megtalálják", de előbb az új hullára ráadják Eszter ruháit, gondosan rákötik a kezére a festéket tartalmazó kendőt... A , hullaúsztatás" tehát az ügy egyik kulcsmozzanata. A perről tudósító Mikszáth azt írja Eötvös Károlyról: , Az egész ügyben ő csak a hullaúsztatásra fektetett súlyt, S csupán ezt tanulmányozta, azon szempontból indulván ki: "ha ez nem igaz, semmi sem igaz; ha pedig ez igaz, minden igaz’.”® 244
