Oldal 87 [87]
OCR
A hármaskép (Triptichon) formai megjelenítésében, osztott mezős tagolásában a középkori szárnyas oltárok szerkezetét idézi. Valószínűleg a kép készítésekor mélyen élt bennem az az élmény, amelyet Matthias Grünewald (1475-1528) Colmarban, a Musee d Unterlinded-ben látott isenheimi oltárképe váltott ki, azonban a felfedezhető , rokonság" nem tartalmi, hanem formai jellegű. Nem egy múltban történt esemény, a keresztre feszített Krisztus szenvedése, és a korabeli kivégzésnek az a szégyenteljes módja foglalkoztatott (ezt a művészettörténetben jelentős festők már többször feldolgozták), hanem , jelen időben" a környezetpusztítás, az ember és tételesen pedig két — evilági szenvedésében egymásra utalt, magányos gyötrődésében egymás felé közelítő, összekapaszkodó emberalak megjelenítése. A forma tehát a gondolat hangsúlyozását, a látvány felerősítését jelenti. Egyes képeim kimunkálásakor — bár a felvételnél, mint képi alapanyag készítésekor mindenkor a gyors reagálás jellemez — a megszokottnál is többet kisérletezek, töprengek és tépelődök. Mindig az adott témához választom a megfelelő eszközt, a legkifejezőbb formát, hiszen nem mindig a ,jó pillanat" megragadásán múlik az eredmény. Tudatosság, ösztön, intuíció, és olykor a véletlen, mint a Triptichon esetében is. A képhármasra jellemző , hideg" kék színt, amely a pszichikai hatása miatt igencsak fontos, választhattam volna akár tudatosan is, ám jelen kép esetében a szórakozottságom , segített". Egyik este — valamikor 1978. májusában — a Wroclawi Pantomim Együttes vendégjátékát fényképeztem a Vígszínházban, és a színpadi világítás, a lámpák fénye miatt műfény diát töltöttem a fényképezőgépbe. Másnap azonban a Tisza-tónál kellett dolgoznom, és a tájat a gépemben maradt műfény-filmre fényképeztem tovább. Másnap hazatérve, mint aki jól végezte dolgát, a leexponált tekercset beadtam a laborba. A lehívott anyagot kézhez kapva, majd elájultam: csupa kék volt az egész. Mérgemben már lendült is a kezem a szemétkosár irányába, de a megszokott rutinból, vagy a szabályokat mindig kétkedéssel fogadó lázongó természetemből következően, még egyszer átnéztem a diákat az átvilágító-asztalon. Es a kék szín — amely figyelmetlenségem miatt, durva hibaként keletkezett — egyre csodálatosabbnak tűnt. Elfelejtkeztem én a Búvárnak leadandó anyagomról is, annyira belébódultam ebbe a gyönyörű kékvarázsba. Kiválasztottam egy felvételt — egy elpusztult fa emelkedik ki a tó vízéből — amelyből duppdiat készíttettem, majd , játszottam" tovább: oldalhelyességet cseréltem, ,szendvicseltem", a két szélső kép tükörfordításába foglaltam az egymásrácsúsztatottat. Formailag pont olyan lett így, mint az említett szárnyas oltár, csak éppen nem angyalok, szentek lebegtek meleg gyertyafényben, hanem két — nagyon is földhöz ragadt — egymás felé tartó, majd egymásba kapaszkodó alak: egymást ölelni vágyó ember egy pusztulásra ítélt világ hideg kékségű végtelenségében. Allegória, metafora, jelkép, szimbólum - léteznek ezek a fotográfiában is.
