Page 28 [28]
OCR
T ÁLLUNK A kor határkövénél, Szövétnekünk utolsót lobban, s a félhomályban látjuk a magyarságot, a mint a határt áttörténelmi . Előtte hajnalhasadás, mögötte koromsötét éjtszaka, Be akarnánk világítani abba ől jöttek a mi eleink, hol ringott a bölcsőjük, milyen volt eddigvaló életük folyása, Mindhiaba! Szövétnekünk kialudt, és tekintetiink a titokzatos sötétségbe vész, De mi ez? Valami gyenge fény kezd derengeni az éjtszakában, Pislogó láng, a mely a sötétségbe, Tudni szeretnők, mei hol elalszik, hol újra világol. Tétova jár, mint a bolygótűz,. S amott egy másik ; majd folvillan a harmadik, a negyedik is. Körülöttük a sűrű sötétségben félhomály dereng, s a szemünk látni kezd, Itt emberi koponyákat lát, amott állatbőrökből összeaggatott ruhákat. Majd földbe ásott hajlékok és nyírfahéjsátrak tünnek elő a sötétségből ; bennük kezdetleges szerszámok. Körülöttük eleven élet van, szorgoskodik a nagy család örege-apraja, Egy pár férfi a nagy halfogó hálót húzza a part felé, mások valami horgászó szerszámokat hordanak a csónakba. Az asszonynép a lábasjószág után lát vagy fon és varr. Távolabb egy csapat ember az íját és a nyilait fedi rendbe, aztán lóra pattan. Nem vadat űzni mennek most, mert az ebeiket visszaparancsoljak ; hadakozni mennek. Errébb ismét más kép tűnik a szemünkbe. A mi eleink békességben élnek együtt egy másik, kisebb néppel, Most már több a háziállatjuk, s a földjük sem hever parlagon, hanem búzát, árpát, szőllot-mit terem, A férfiak fegyverzete eziisttel van kiverve, homlokukon aranylemez villog, lófjerszámuk diszes; az asszonynép gyűrűkkel, gyöngyökkel, fiilénfiiggokkel ékeskedik. De az újért nem hagyták el a régit. Most ís zsákmányul ejtik a folyók halait s az erdők vadait. A lovat éppoly jól megiilik és nyilaikat éppoly biztossággal eregetik az ellenségre, mint annakelőtte, S ha ajkuk szóra, dalra nyílik, ugyanaz a nyelv árad róla, a melyet ősapáiktól örököltek, csakhogy most már fejlettebb és szóban gazdagabb.
