Stranica 189 [189]
OCR
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR VISELET. 79 Anonymus szerint Takson idejében költözött be hazánkba Bulár földről, vagyis mint más forrásokból megállapíthatjuk, 969 után, a midőn t. i. Ibn Haukal szerint az oroszok feldulták Bulgár városát s az orosz krónikák szeririt Szvjatoszláv kievi nagyfejedelem több hadjáratot viselt a közép- és alsó-volgai népek ellen. A nemezből vagy zekeposztóból készült szokmánynál sokkal általánosabb a magyarság közt a bekecs használata, mely alatt térdig vagy czombig érő rövidebb bundafélét értünk s a szokmany-féle felöltőtül anyaga különbözteti meg; a bekecset ugyanis szőrével befelé fordított birkabőrből készítik s mint a subát és szűrt, gyakran selyemmel kivarrott vagy színes bőrből készített virágokkal diszítik. Alakja szerint vagy testhez álló s derékkal van ellátva, vagy pedig a válltól le egész aljáig egyfolytában terjed; az Árpádkori bényi oszlopfő vadászain: (20. 10.) ez utóbbi változatot találjuk, a déloroszországi csészetartó szobrokon is előfordul ez a bekecsforma felöltő a bokáig érő bunda mellett (V. 6. 20. 1., 2.,.3.), de mig ezekről legalább is föltehető, hogy bőr ruhát ábrázolnak, a régi kaukázusi emlékek hasonló szabásu felöltőjéről (17. 1—2.) nem mernénk ezt állítani. A bekecs egész előállítása azt mutatja, hogy téli ruha volt. Fölmerül már most az a kérdés, van-e valami nyom arra, hogy a honfoglaló magyarok posztóbul készült téli felöltőt is használtak a bőrbekecsen kivül? A rókatorkos mente kétségkivül szintén a hajdani téli viselet maradványai közé tartozik, de mint alább kifejtem, a menténél minden arra vall, hogy egész rövid feldltét értettek alatta. A székelyek vastag posztóbul készült zekéje — idomát tekintve — még leginkább lehetne ilyen bekecs-féle térdig érő régi magyar posztó felöltő, csakhogy az elnevezés nyelvészeink szerint állítólag a latin «sagum»-nak, köpenynek felel meg s ez arra vallana, hogy a zekének nevezett ruhanem itt Magyarország területén fejlett ki, nem egyéb, mint újjal ellátott «sagum» s legfölebb azt a föltevést koczkáztathatjuk meg, hogy talán az avarkori viselet egyik emléke. Korántsem bizonyos azonban, hogy a «zeke« a. m. «sagum». A kaukázusi népek közt a régi alánok irán nyelvü ivadékainál, az osszéteknél is van egy hasonló ruhaelnevezés, a «zukha», melynek a gruzoknál és khevzuroknál «csokha», a csecseneknél «csua» felel meg, maga a ruha pedig részint az atillaszabásu cserkeszkával, részint egy derék nélküli bővebb és hosszu «csuhafélével» egyezik, minőt a többször említett x—xIII. századbeli kaukázusi emlékeken is találunk. A székely «zeke» s a kaukázusi «zukha», «csokha» közt tehát az idomszerinti rokonság is megvan, a mi a «sagum»-nal hiányzik. Ez arra vall, hogy a zekét is a keletről hozott ruhanemiiek közé kell sorolnunk s nem egyéb, mint a közmagyarságnál ismert csuha, vagyis vastag nemezposztóbul készült hosszu felöltő. Mindegyik a Kaukázus vidékéről való, csakhogy a ruhanév két változata más-más uton, más-más időben került a magyarfajta elemekhöz; a «zeke» a népvándorláskori alán-szarmata viselettel hozható kapcsolatba, mig a «csuha» a honfoglalóktól való, a kik a hagyomány szerint a székelyeket, mint korábban bevándorló népséget, már itt találták.
