Stranica 198 [198]
OCR
Kopja. Hajító dárda. ús A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR VISELET. : ee ae ava séget tanusitanak a nyilazasban.» Az elnevezés, mg tae me 2 ae oe legősibb korából származik, feltalálható a finn-ugor Dyes e : oe. i alakja kétséoktviil olyan volt, mint a milyennek ismerjtik a hagyomanyos Pe 3) aa 8 y eee , Fees ‘elenczei Szent Mark-templom a szkitha kortól kezdve a népvandorlas koran at a vee) = ee, középkori u. n. indusai-ig; mindegyiknél ugyanaz a typikus vious Bee a a = mindig abban tért el a nyugoti népek egyszerü félkörívben megnainlols Wath ae három részből allt, t i az on alakban meghajlitott ket ivszarbol s az pans i első végét nyeregszerüen összekapcsoló pálczikából. Regino szerint a magyar ij ae volt összeállítva, tulajdonkép bélelve, mint a középázsiai törökségnél, mig ee 1 Teas fából készült; szibériai nyelvrokonaink, a vogulok és osztyákok is hasonló eljárást alla maznak az íjj előállításában, csakhogy náluk az íjj alja is faból, kemény foo készül, mig a felső részt hajlékony nyirfabol állítják elő s a kettőt halenyvvel ragasztják össze. A nyílcsúcsot vasból kovácsolták, de korántsem volt nagy az a rettegett fegyver, melyet a x. században az olaszok a misébe is beszőttek : «Uram! ments meg a magyarok nyilaitób. Alakja a leletek sokszoros tanúsága szerint lapos levélidom volt a hosszukas, keskeny fűzfalevélalaktól egész a rhombusig különböző változatban; alul szegben végződött, melyet a puha fából készült nyilvesszőbe szúrtak s köröskörül tekerve zsineggel erősítettek bele, mint a nógrádmegyei pilini lelet néhány nyilcsúcsánál tapasztalhatni s a hogy a keleteurópai tatároknál volt szokásban. Köpüs nyilcsics csakis a nógrádmegyei selypi leletből ismeretes, ellenben a népvándorlás korának három szárnyu nyílvasa egyáltalában nem fordult elő a honfoglaláskori emlékek közt; a monaji halom háromszögü kis bronz nyílcsúcsai pedig, melyek a honfoglaláskori sír alatt jóval mélyebben feküdtek egy csomóban, nyilván a sokkal korábbi szkitha-szarmata időszak, nem pedig a honfoglalás korának maradványai közé tartoznak. Az övről a jobb- és bal czomb hosszában csüngött a bőrből, bőrrel bevont fából vagy csontlemezből készült tegez és puzdra, egyikben a nyilvessz6t tartották, másikba az íjjat dugták; a tegez és puzdra ilyen elhelyezése mellett tanúskodnak: a Szasszanidakori csésze nyilazó fejedelme, a déloroszországi csészetartó szobrok s aztán a kunok és Sz. László harczát ábrázoló székelyföldi freskók; csak a xv. századtól kezdve terjedhetett el az a festőinknél és régebbi képiróinknál nyilvánuló felfogás, hogy a harczos a tegezt és puzdrát a hatan hordta, miként a xvI—xvII. századbeli törököknél és tatároknál tapasztalhatni; csakhogy akkor a nyil mar rég elvesztette egykori jelentőségét, nem vették valami nagy hasznát, a harczos nem érezte szükségét annak, hogy a nyíltartótáska a keze ügyébe essék, hordhatta tehát a hátán is. A bezdédi honfoglaláskori leletben a derék táján talált ezüst diszlemez nyilván tegezékítmény volt.) A kopja, mint az előző fejezetben említettük, a népvándorlás korában tünik föl s egyesítette magában a lándsát és a hadi jelvényül szolgáló pre : ű lobogót, mely úgy a Jeniszeimelléki sziklakép, mint a nagyszentmiklósi vitéz tanusag: a szerint felső részén fecske
