Stranica 201 [201]
OCR
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR WUSIS ILI, a kori csákánytól abban különbözött, hogy a penge valamivel rövidebb volt, az él felé kiszélesedett úgy, hogy alapidoma háromszögnek vehető fel, a minő a somogyi kanákbalta, melyről már Herman Ottó megjegyezte, hogy szorosan megfelel bronzkori baltáink tipusanak; ezenkivül a nyélben volt még köztük különbség, a balta nyele mindig rövid, a csákányé mindig hosszu. A nehéz Jejsze, melyet a név tanusága szerint még valahol Közép-Ázsiában, az irán elemmel való érintkezés alatt ismert meg a magyarság, inkább házi eszköz volt, mint fegyver; a széles testü, hosszu élü nagy csatabárdot és szekerczét csak a középkor folyamán terjesztették el a németek és szlávok. Szintúgy hiányzott a honfoglalóknál a későbbi századoknak egy magyon kedvelt fegyvere, a buzogány, melynek feltünését úgy nálunk, mint a keleteurópai turánoknál csak a mongoltatár törzsek elhatalmasodása után lehet konstatálni.7 A pánczélt a Leo-féle taktika világosan megemlíti a magyarok fegyverei közt; a Maurikios-féle taktikában a megfelelő soroknál a görög «ldrikiois» szó helyett ezt a kifejezést találjuk: «zabais» (CáBorc), a mi a pánczél török nevének, a dsebe-nek felel meg. Ilyenforma lehetett a panczél régi magyar neve is, mert a «vért» tulajdonkép paizst jelentett, a «panczél» elnevezés pedig a németektől került hozzánk. Ha igaz Vámbérynak az a föltevése, hogy a bőrruha készítéssel foglalkozó szűcs eredetileg pánczélkészítő volt, talám a «sztics», «sz6ces» az az xszeve-csi (szevekészítő) alapszavának mutatkozó «szeve» tekinthető a pánczél ősi nevének, a mi szemmel láthatólag nem más, mint a török «dsebe» s a Maurikios-féle «zabais» egyes számu nominativusa, a «aba». Az a kérdés már most, minő pánczélt viseltek a honfoglalók a bőr- vagy vastag nemezruhán, a gubán kivül? A pikkelyes vértezet, melyről az előbbi fejezetekben szóltunk, túlélte a népvándorlás korát s a honfoglalás ideje körül nemcsak a nyugoti népeknél, hanem a byzancziaknál is el volt terjedve. Bizonyos, hogy a ruhára varrt érczpikkelyekből álló pánczélzat a magyaroknál is használatban volt. E mellett azonban, legalább az előkelőknél, a sodronyból font könnyü vasing is minden valószínüség szerint el volt terjedve. A sodronypánczél készítése a keleti fegyverkovácsoknál az ó-kortól kezdve folyton gyakorlatban volt, világosan fölismerhető a firuzabadi szasszanidakori palotaromok reliefjeinek harczosain (14. 3—4.) s az arab irók is említik, hogy a vasgyűrűkből font katonai ruhát a perzsák a Szasszanidák alatt széltiben használták. Alig képzelhető tehát, hogy a magyarság, melyre a Szasszanidakori kultura olyan nagy befolyást gyakorolt, ne ismerte volna a sodronyvértet annál is inkább, mert mint föntebb mar említettük, a x. századbeli Maszudi szerint épen a régi magyar haza szomszédságában levő Derbend vidéke volt egyik főpontja a sodronypánczél-gyártásnak, úgy, hogy e vidék lakóit a perzsák egyenesen «zirehgeranoknak» = pánczélkészítőknek, később a hasonló értelmü kun-török névvel «kubacsiknak» nevezték. A honfoglalás után, midőn a kelettel való összeköttetés a bessenyők és kunok miatt mind több nehézségbe ütközött, a sodronyvért használata Nemes-Nagy : Magyar viselet. 6 Pánczélzat. Pikkelyes vért. Vasing.
