Stranica 203 [203]
OCR
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR WASIBILIT AN 43 A paizst csupán Konstantinus Porphyrogenitus említi, midőn Árpádról azt mondja, hogy kozár szokás szerint paizsra emelték. Neve nyugotról került hozzánk (középlat. pavisium) s a nagy paizsok használatával honosodott meg; régi neve vért volt, melyet a későbbi nyelv tágabb értelemben általában a védő fegyverek s különösen a pánczélzat megjelölésére alkalmazott, az Árpádok alatt azonban még «clypeust», tehát kisebb fajta kerek paizst értettek alatta; ugyanezt jelenti a kaukázusi osszétek nyelvében is a «varth« szó, mely különben megfelelő hangvaltozdssal a többi iránságnál is megvan s eredeti jelentése a. m. «védelmezé». A szóval együtt a paizs használata is az iransag befolyáSára vezethető vissza. Az árja népeknél legelső feltünésüktől kezdve mindegyiknél nagy szerepe volt a paizsnak, a turán fegyverek közé azonban nem tartozik. Csakis azon turánoknál terjedt el, a kik az irán hatáskörbe estek bele, mint az ó-kori parthusok, kiknél már voltak nehéz és könnyebb paizsosok. Ebből az irán környezetü turánságból valók a honfoglalók is, a paizst tehát a beköltözésnél már jóval előbb megismerték. Úgy a «clypeus» jelentésü «vért» szó, mint a kaukázusi népek, perzsák, tatárok, törökök, byzancziak példája azt bizonyítja, hogy a régi magyaroknál is az a bőrrel bevont kis kerek s közepén kidomborodó fapaizs volt használatban, mint ezeknél. A szvanföldi ecseri tryptichon Szent Mihályának paizsa középen ugyanazzal a négyszirmu rózsás kerek boglárral van diszítve, minő a pilini, törteli s más honfoglaláskori leleteinkben fordul elő. Mindamellett eddigi észleleteink alapján egyik ilyen boglárról sem állíthatjuk, hogy a paizst diszítették vele, mert valamennyinél azt tapasztalhatni, hogy bőrre, nem pedig fára voltak erősítve.) § Sarkantyunak a honfoglaláskori leletekben semmi nyomát sem találjuk. A keleti lovas népeknél különben sohasem is volt használatban, az ostor, korbács, kancsuka helyettesítette; nyugoton, a La Téne-kultura területén fordul elő legelőbb, a népvándorlás korában is főleg a germán vidékeken található. Oseinknél kétségkivül csak a honfoglalás után terjedt el, ekkor azonban gyorsan megkedvelték s használata olyan általános lett, hogy mindenki hordta, holott a németeknél csak a lovagoknak volt a kivaltsaga.(°) A női viseletben a magyar nép, a meddig csak visszavezetnek a multba emlékeink, mindig különbséget tett a leányok és asszonyok viselete között. A leány mindaddig, mig férfit nem ismert, hajadon fővel járt s innen nevezték őseink az érintetlen leányt chajadon»-nak, de ha férjhez ment vagy megesett, «a fejét bekotétték» s mint asszonynak, fejére tették a cfőkötőtv, melyet ezentúl joga volt viselni, a megesett leány pedig kendővel födte be a fejét. E szokás gyökerei korábbi időbe nyulnak, mint volt a honfoglalás, a keleteurópai turánoknál mindegyik viseletmódra vannak emlékeink a népvándorlás korától kezdve, úgy, hogy ezek alapján egész biztosan megállapítható, hogy a magyar «fehér népnél» a fejviselet szokásában az irányadó szempont ugyanaz maradt a honfoglalás korától kezdve egy egész évezred alatt. Paizs. Vért. Sarkantyú. Női viselet. 15. tábla.)
