Stranica 205 [205]
OCR
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR VISELET. 40 alakú, csaknem fél méter magas, fönt lapos «szedkele», mely bőrből készült, vörös vagy sárga kendővel van beborítva, két oldalt lecsüngő fátyollal «bériindstik»-kel vagyis mint a hétfalusi csángók mondják, «bardncsik»-kal ellátva, felső részén csipkével s ezüst darabkakkal diszitve. Ilyenforma az ujgur nők «orabuk»-ja is, melynek a fatyola (csambul vagy lecsek) szintén elmaradhatlan alkatrésze. A csuvas asszonyok is stivegalaku főkötőt viselnek, melyet «khospa»-nak vagy «khaspd»-nak neveznek; hasonló ehhez a baskir nők «kasbav»ja, melyről ugyanazt olvassuk, a mit a «szedkelé-rél, hogy a nő csak férjhez menetele után hordja. Maga az elnevezés különben szó szerint «homlokkötőt jelent s eredetileg alighanem különbözött a tulajdonképeni főkötőtül, a csagataj «basbag»-tol (csuvas: «maszmak») vagyis női kalaptól; jelentés szerint pártaszerü fejék lehetett; egy helyen Vámbéry is «diadém»-nak magyarázza. A pártaforma fejék, mely posztóval bevont, gyöngyökkel kirakott s nyirfahéjból készült felálló abroncsból áll, a vogul nőknél is feltalálható ; viselnek ezenkivül kendőt s hajukat két fonadékba fonják, melybe szalagot kötnek.(2 Azt mondja Vámbéry, hogy az ázsiai törökségnél a nők viselete majdnem ugyanaz, mint a férfiaké, csakhogy amannál több az ékszer s a diszítés. Az egyformaság legfőbb oka mindenesetre abban áll, hogy a bokában összehúzott bő nadrág viselése általaban el van terjedve a török-tatár nőknél. A régi bolgárokról is tudjuk, hogy férfiak s nők egyformán széles nadrágot viseltek. Igy volt-e a régi magyarságnál is: nem tudjuk. De az a körülmény, hogy a magyar «fehér nép»-nek, «fehér cseléd»-nek, «vdszoncseléd»-nek mondja az asszonyt, arra vall, hogy a fehér vászon ing a legjellemzőbb része volt a régi magyar női viseletnek — Priskus Rhetor a hunn leányok öltözetét is hófehér vászonnak mondja — s mivel ez a már említett v—vI. századbeli permi ezüst csészén egész a bokáig ér, nagyon valószinü az a föltevés, hogy a szárral ellátott lábravaló ruhanem — akár gatyának, akár nadrágnak vegyük — nem tartozott a magyar női viselet kellékei közé, hanem már a honfoglalás előtt is a fejen átbujtatott, ujjal ellátott s a válltól bokáig érő hosszú bő ingből állt a női ruha, mely fölé ugyancsak a föntebb említett permi ezüst csésze tanúsága szerint egy rövidebb, körülbelől csak térdig érő sztikebb felső inget is öltöttek (15. 4.). Hogy az ing a keleteurópai és középázsiai turánoknál régóta használatban van, már a férfiviseletnél kifejtettem ; föltehető, hogy a feketetengermelléki ókori görög gyarmatosoktól terjedt el előbb a scytháknál s azután a többi turánságnál. A kettős ingviselés szokása nagyon sokáig fennmaradt a magyarságnál ; a felsding, fersing, felimeg elnevezés xvI—xvil. századbeli leltárakban még gyakran előfordul, rendesen diszítve volt és finomabb kelméből készült; a permi ezüst csészén nemcsak ezt, hanem az alsó inget is diszítve találjuk. Ugyanitt valami előkötő vagy kötény forma ruha is látható, melyet kétrét hajtva kötöttek a derék körül, úgy, hogy külső felét nemcsak leeresztve, hanem a vállra felhajtva is hordták. A kötény különben megvan Vámbéry szerint a csuvas és khivai özbeg nőknél is. Ing.
