Stranica 240 [240]
OCR
Sarkantyú. 80 A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. 1 Ö c A lul-foliil kicsúcsosodik (v. 0. 12. t 12. 15.) lesz —6 cm. k6zott váltakozik. Legnagyobb a somosszélessége azonban 5 cm. A volgamelléki orosz ákányok is elvétve előfordulnak helyett a nyéllyuk pereme a foknál a szasaguk 13—17 cm., szélességük 47/2 ujfalusi csákány, mely 21 cm. hosszu, oe leletekből, Nagy-Bolgárországból sat. ismert kétélü cs ) ae nalunk (23. t. 24. v. 6. 9, ha 21 ~22.); jellemzi ezeket a kettős penge, melynek kozeprészén van a nyéllyuk, egyik oldalon hosszú, keskeny. másik oldalon széles, nagy pengével, mely utóbbit egy keskeny és rövid nyak köti össze a yell Bok mellett a német befolyás elterjesztette nálunk a nyugotiaknál divatos nehéz csatabárdot, melynek neve is német eredetii s a hagyomAny szerint Szent Lászlónak volt a kedvelt fegyvere; az Arpad-korszak első szazadaiban a nyugoti csatabard, mint a bayeuxi szőnyeg normann harczosainal látjuk, a nyéllyuktól kezdve alul-fölül fokozatosan szélesedő pengét képez, ugy, hogy alapjában véve a nyéllyuknál megcsonkított háromszöghöz hasonlithato; később mindinkább az egyenközü négyszögidomhoz közeledik igen hosszú éllel, mely két változatban fordul elő, egyiknél a pengének középrészét (23. t. 23], másiknál felső testét köti össze a nyéllyukkal egy rövid és keskeny imák 08 A fegyverzet körébe tartozó s a honfoglalóknál még nem használatos tárgyak közül semmit annyira meg nem kedveltek a magyarok, mint a sarkantyút. Már említettük, hogy a keleti lovas népek a ló serkentésére nem sarkantyut, hanem korbácsot alkalmaztak. A sarkantyú nyugoton, a Le Téne-kultura idejében, a keltáknál és germánoknál tűnik fel, de igazi jelentőségre csak a népvándorlás vége felé, a lovasság mind nagyobb körben való elterjedése után emelkedett. Nyugoton azonban, hol a lovas harczos egyuttal előkelő állásu lovag is volt, a sarkantyú sohasem volt olyan általános, mint nálunk lett, a könnyü lovasságnak a klasszikus hazájában. Alig hogy megismerték őseink a sarkantyút, mely fölöslegessé tette a karikás használatát s ezzel szabadabbá vált a kéz, oly gyorsan elterjedt s annyira nemzetivé vált, mint sehol más egyebütt Európában. Maga a név is mutatja ezt, melyet nem a németből vagy más idegen nyelvből vettünk, mint más fegyverfélénél tapasztaljuk, hanem a magyar maga nevezte el a megkedvelt tárgyat «sarkanto»-nak, "serkentős-nek. A magyar gyűjteményekben épen nem tartozik a ritkaságok közé az Arpadkori sarkantyú, míg például Németországban a legnagyobb múzeumokban is csak néhány található. A ix—x századbeli Karoling-tipus, melyet a féltojásdad alakban hosszan megnyult és szeges kerek lemezben végződő sarokvas, meg 2 Fore, egyenes tüske jellemez (23. t. 13.), nálunk is még ritka; annál gyakoribbak a Későbbi sarkantyy formák. Több változatot kilénbéztethetiink meg ezek között. A XI. sin bani úgy a ide, mínt a los nagy váhozáson ment kereszül; ekor ee g26d6 tiiske, (23. t. s., 9.) nyak köt össze a sarokvassal; elállnak, jeléül annak, lábbeli j melyet rövid szár vagy a sarokvas szárai rövidebbekké válnak, egymástól jobban jeléü hogy a Karolingkori könnyü bocskor helyett csizma vagy saruféle ött divatba Európaszerte s a sarokvas két szára nem kerek lemezben végződik,
