Oldal 243 [243]
OCR
A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. 83 párral együtt lelték, s talán a két tinódi szablya is (23. t. 31—32) hozzájuk tartozik; a zabla kétsoros ezüst szögekkel van kirakva s alakjára nézve annak a feszítővassal ellátott zablatipusnak a tovább fejlődése, mely már a népvándorláskori leletekben előfordul (v. 6. 6. t. 34, 7. t. 8.) s a csikózabla mellett a honfoglalóknál is használatban volt (v. 6. 12. t. 2, 3.). Az utóbbiaknál a fül és karika kettős kantárszár használatára utal, míg a tinódi zablánál csak a szíj fölcsatolására szolgáló fület találjuk meg, a miből egyszerű kantárszárra következtethetünk s ezzel összhangzásban van az a körülmény, hogy sem a XIII. századbeli pecséteken (v. 6. 22. tábla 5.), sem a XIII—xIV. századbeli múzeumi niellós csaton (22. t. 8.), sem az ezen időbeli oroszoknál, a novgorodi Mária-képen (21. t.) nem látunk kettős kantárszárat. A csikózabla (21. t. 1.), mely feszítővas helyett mind két végén karikával van. ellátva s csak a honfoglaláskori leletekben tünik föl, a népvándorláskoriakból pedig hiányzik, az erdőteleki lelet tanusága szerint az Árpádkorszak vége felé is használatban volt. A muszkai ‘Arad m.) lelethöz tartozó csikózablák ezüst sodrony berakással vannak ékítve. E két régi magyar és egyszerübb szerkezetü zablatipus mellett a teljes kifejlődésben levő román izlés diszítéseivel ellátott gödöllővidéki aranyozott bronz zabla (23. t. 10.) már a későbbi középkori zablatipust is feltünteti; jellemzi ezt az orrkarika, a lefelé hajló feszítő vas s aztán különösen a nyelvszorító vas, a mi arra mutat, hogy nagyon erős száju lónál kellett használni vagyis hogy az Árpádok alatt, úgy mint nyugoton, nálunk is elterjedt az a felfogás, hogy az igazi lovagnak ménlóra illik ülni, a herélt vagy kancza nem illik hozzá. A herélt ló tudvalevőleg Magyarország felől terjedt el nyugoton, úgy hogy több európai nyelvben egyenesen «magyarnak» nevezik a herélt lovat. Ennek használata a régi magyar hadviselési móddal függ össze; már az ókori szarmatákról megjegyezték a rómaiak, hogy legjobban szeretik a herélt lovat, a ménló ellenben nem való paripának, mert a kancza láttára nyerítésével könnyen árulójuk lehet; a magyar hadviselésnek egyik alapeszméje volt a lesből történő, az ellenség meglepetésével járó támadás, a ménló tehát ép oly alkalmatlan volt nekik, mint hajdan a szarmatáknak. A nyugoti szokások divatja azonban a régebbi felfogást módosította s a ménló paripának való használatával a régebbi zablaformának is át kellett alakulni, erre szolgál bizonyságul a valóságos állatkinzó gödöllői zabla, melynek használata csakis a nehezen fékezhető ménlónál magyarázható meg.) A patkóra, ha — a mi valószinü — az Árpádok alatt már ismeretes volt is, ezen időből nincsenek adataink. A különben szláv eredetü szó legelőbb a xv. század elejéről való schlágli szójegyzékben fordul eld." Nem annyira harczban, mint inkább vadászatnál használták azokat a tulokszarvidomu vastag kürtöket, minők a X—xII. században Európaszerte ismeretesek voltak, többnyire elefántcsontból készültek s néha faragványokkal gazdagon voltak földiszítve. Nálunk egy igen becses emléke maradt fenn a hires jászberényi ú. n. Lehel-féle kürtben writs Patko. Kürt.
