Stranica 335 [335]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. LIT gyolesbol, czinadoff vászonból, fatyolbol, patyolatbdl, selyemszévetbél készült, sőt 1549ben ezüst- és aranyszalakbol szőtt ingrél is van szó. Az alsó ing díszítés nélküli volt; emez, a század első felében, a kivágott mellű szoknyák divatja alatt {v. 6. 45. 8.) aranyos hímmel s elegyes színű keskeny pártával vagyis szegélylyel volt díszítve; a kivágott szoknyához készített inget nevezhették kebeles iing-nek, melynek nevét 1539-ben, Paksy Kata hozományában találjuk. A nyakig begombolt szoknyákhoz a fodor divatját megelőző évtizedekben szövés- vagy tüzéshímmel díszített s aranyos gallérú felimeget viseltek. A xvi. század második felében, midőn a derék vagy legalább is újj nélküli szoknyák kezdenek felttinni, a felimeg felső része mindinkább érvényre jut, ránczokba szedték, gyöngygyel átszőtték, különböző alakú díszes újjal látták el, így Csuzy Magdolna hozományában 1549-ben volt egy ing, melynek mindkét újja hat sor arany szövéssel volt díszítve, 1561-től említik a gyöngyös és ránczos, 1579-től a fodros ingeket s a XVI. század végén jön elő a reczés ing. Ugyancsak a derék és újj nélküli szoknyához viselték az ingvdllat (45. 6.), mely szintén gazdagon volt díszítve skófiummal, arany, ezüst, selyem, fehér czérnakötéses és habarniczás hímzéssel és kivarrással, gyöngygyel, kisebb és nagyobb boglárokkal. A ránczos ingváll Ormány Anna 1581-ki hagyatékában és Karolyi Kata 1595-ki hozományjegyzékében paraszt ingvall néven fordúl elő. Újja többféle volt; a Radvánszky-poháron a dudoros váll alatt a könyökig szoros, azon alul bő ingújjat találunk (45. 6.), a mit a xvI—xvII. században sípíjjnak neveztek s nyilván a sípújjú és dudoros vállú volt az olasz ingvall; ezenkívül előfordúl a dolmányújj és az egyszerű szúk újj; mindhármat említi Károlyi Kata hozományjegyzéke 1595-ben. A főkötő a férjezett nőknek volt a viselete s a xvi. században hozzátartozott elől a patyolatból készült, gyöngyös homlokeló, hátul pedig az aranyos szélű vagy karéjú, kötött islógos végű s fűzés gyöngygyel, arany- és selyemhimmel, kivarrott képpel (mint p. oroszlánnal) díszített fedél, melylyel a fátyollal tűzött kontyot szorították le (54. 9. 57. 4, 5.). A főkötő gazdagon volt kiállítva; a xvi. és xvi. századbeli előkelő nők legjobban szerették a gyöngyös főkötőt; Horváth Ferencz hagyatékában 1570-ben száz öreg gyöngyszemmel rakott főkötő volt, a xvil. században pedig 6, 8, goo, sőt 1200 szem gyöngy is volt egy főkötőn. A gyöngyök közeit ékkövekkel, zafirral, rubinnal, smaragddal, türkiszszel, vagy selyemből csinált virágokkal, gyöngyös rózsákkal, arany boglárokkal töltötték ki, készítették vont aranyból vagy ezüstből, színes selyemből; a század vége felé a reczéből kötött parasztos főkötő is előfordúl (44. 4. 45. 6.), mely szintén gazdagon volt díszítve gyöngygyel, ékkővel, boglárral, p. Károlyi Katának egy fehér recze főkötőjén 1595-ben 112 arany boglár volt, közte 40 ékköves. Természetesen sokkal egyszerűbb volt a polgárnők által viselt főkötő; a pozsonyi nők még a XVI. század második felében is a két századdal korábbi formához ragaszkodtak (57. 2.), melyen sem homlokelő nem volt, sem pedig fedél, hanem egész egyszerűen szegélyezve volt. A főkötő mellett az egész xvi. században divatos volt a selyem fejre való keszNemes-Nagy : Magyar viselet. 23 Ingváll. Főkötő. Fejre való. Kezkenő. Süveg. Párta. Fátyol és orczatakaró.
