Stranica 339 [339]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. 181 (Szendrei J. Viseletképek. 47. sz.) már 1611-ből keltezve, előfordul a század derekáról és masodik felébél ismert magyar váll (63. 2., 64. 2., 3. XXIIK 10. XXII, 6. XXV., 8., 10, XXVI., 11. XXVII., 3., 7. 10. XXIX. 3., 5.), de valószinű, hogy a czimert csak utólagosan rajzolták be. A magyar váll elől s hátul rövid volt, elől nyitott s egymást keresztező zsinorokkal összefűzve, csak a hónaljig ért, négyszög-alakban vagy kerekre volt vágva, újja nem volt, a mellet, nyakat és karokat a gazdagon himzett, hólyagos, bőújju ingváll takarta, melynek újjai előbb a kéztőnél csipkés, szűk kézelőben végződtek, a század második felében pedig, franczia divat szerint, két-három helyen csokros szalaggal kötötték össze a felső karon és a könyök táján s az alsó kötésnél, mindjárt a könyök alatt, csipkével diszített bő szájban végződtek. A magyar váll mellett a halcsontos, elől zárt s hosszan lenyuló, feszes dereku vállak is divatban voltak, csakhogy a kivágás ezeknél is megvolt, ilyet viselt pl. Zrinyi Ilona (XXIX., 6.); ezeket németesen bomeznek, vagy wambesznek (wams) nevezték s a szintén halcsontos és feszes derekú korczánytól talán abban különböztek, hogy a korczány újjas volt, pl. Máriássy Jánosné Palugyay Zsófia hozomanyaban, 1635-ben említenek egy szöld bársony korczoványt, veres Ujjal», mig a bomeznek nem volt újja. Egyik változata szárnyas wambesz néven fordul elő az 1668-iki pozsonymegyei árszabásban. Ugyanez emliti a galanddal befoglalt és csipkével prémezett scheibelt s a franczia formára csinált, egészen halcsontos, prémezett vagy kétszer, háromszor zsinorozott réklit. A magyar vállnál elmaradhatlan volt az ingvall, melyet török, lengyel és közönséges patyolatból, olasz vászonból s török, gallos, sléziai és szepesi gyolcsból készítettek és skófiummal csillagosan, gyöngygyel csöpögetett virágalakú kötésekkel kivarrtak, irás (rajzminta) után arany-, ezüst fonallal, vörös selyemmel himeztek, olasz kötéssel, lengyel varrással diszítettek. A xvII. század elején, mint említettük, fodros gallérral, azután felálló, késóbb — a század dereka felé — lehajtott csipkegallérral látták el. Újja többféle volt; a xvil. század első éveiben a dolmányújjut, a font hólyagos-bő, alant a könyöktől kezdve szűk újju, vagy sipújju ingvállat 1595—1639. közt emlegetik; 1639-ben Monaky Anna hozományában van szó a félújjuról (64., 2.) és a csipkés újjuról. (V. ö. XXV., 4. XXVI., 11.). A ránczos paraszt ingvállat, mely mar a xvi. század utolsó tizedeiben előfordul, utoljára 1630-ban, Monaky Erzsébet ruhái közt említik. A spanyol köntös vagyis abroncsos fardagály (verdugado) és spanyol janker használata a XVII. század derekáig fennmaradt s mint Radvánszky B. mondja, leginkább gyöngyös szoknyához viselték. Egész a negyvenes évekig virágos fekete bársonyból s atlaszból készítették, ettől fogva azonban a szederjes, kék, levendula, baraczkviragszinti sat. tarczolán is előfordul. Gazdagon megrakták gyöngyös és zománczos boglárokkal. A szoknya, melyet a derékon ránczokba szedtek, a század elejétől kezdve a század végéig alján fokozatosan bővült. Mint föntebb már említettük, a xvii. század első felében lett a vállból külön ruhadarab s ezzel az újjas szoknyák is mindinkább kimentek a "Vambesz. Scheibel. Rékli. Ingváll. Spanyol köntös. Fardagály. Janker. Szoknya.
