Stranica 373 [373]
OCR
egyélü, rövid kardot, az axevixye-t jelentette s ez az, a mi folveti azt a kérdést, vajjon tényleg irán eredetii-e a szó s nem függ-e össze a kard jelentésü török-tatár «kilics» szónak 6-kori alakjával? Herodotus különben egy helyen (VII. 54.) a perzsa kardról is azt mondja, hogy a neve akinakes. A szó átment az északkeleti finn-ugor nyelvekbe is, votják : kort, zürjén : kört, északi osztyák : karta, karti, vogul : kér, ker, csakhogy ezekben «vasat» jelent. (Elhn. V. 1894. 7.) A magyar nyelvben legrégibb emlékét 1279-ből ismerjük, a budai zsinat határozatainak XI. fejezete emliti : «Districte preecipimus, ne sacerdotes vel clerici in guovis ordine constituti, gladium vel cultellum guod vulgariter dicitur hord, portent. (Péterffy K. Sacra Concilia in R. Hung. Bécs. 1742— 107. I.) A «kard» szó több kelet-európai nyelvbe is átment, nevezetesen ó-szlovén : korűda, lengyel és ruthén : kord, szerb és ujszlovén : korda, litván : kárdas, albán : kordu. (M. Nyelvőr. XI. 1882. 224.) — A «szablya» elnevezés magyar eredete fölött alig lehet kétség. Tényleg «vdgd», «szabdald» kard, minő a török ckilics» (szószerint a. m. kili-csi = metsző) s ha szokatlan is a képzése, mégsem áll magában ; Bella Lajos tanár úrtól értesültem, hogy a csallóköziek a kasza nyelén levő szót a szlávoktól vettük, egyszerüen képtelenség, mert az egyélű, görbe kard, a mit már Alcuin megkülönböztet a germán-latinbyzanczi kétélü spathától s «gladius Huniscus»-nak nevezi (Schlosser : Schrifiqu. zur Gesch. der Karol. Kunst. 1892. 19.), az avarnak, magyarnak, aztán a kozárnak, bessenyőnek volta fegyvere, nem pedig a szlávnak. (V. ö. Salamon ide vonatkozó megjegyzéseit is. Magy. hadi tort. 76—78. és Kápolnai I. Arch. «meé», «miecz», mely megfelel a litván «mecius», gót «mékeis» s finn «miekka» szónak. Ilyen kardot szedtek adóba a k ozárok a dnyeper-melléki szlávoktól s ezekre mondták a kozárok vénei: «nem jó ez az adó fejedelem; mi egyélű fegyvert használunk, azaz szablyát, ezeknek a fegyvere pedig kétélü vagyis mec. / Chronica Nestoris. XII. fej. Scherer német ford. Lipcse. 1774. 48. I. Miklo1894, XIV. 381.) Nestor más helyen is megkülönbözteti a turánok kardját, a mit sablijának nevez, az orosz kardtól, a mi sohasem sablja, hanem mindig meé. (Miklosichnál XXXIII. fej. Scherer ford. 86. I.) A szablya elnevezés a kelet-európai nyelvekben talán már az avar korban elterjedt, mig a nyugot-európaiak csak a xvi. század óta, különösen a huszársággal vették át. Az elnevezés az egyes európai nyelvekben : ó-szlovén, orosz, délszláv : sablja, lengyel: szable, cseh: Savle, bolgár: Sabija, litván: szoblis, rumun : sabiu, alban: sáblye, német : sabel, holland és skandináv : sabel, olasz: sciabla, sciabola, velenczei: sabala, spanyol: sable, franczia, angol, portugál: sabre. (M. Nyelvőr. XI. 1882. 457. Nyelvtud. Közl. II. 474. VI. 312.) 57. (40—41. lap.) Hampel J. A honfogl. kor. eml. 171—172. és Régibb középkor. 38. s köv. — Arch. Erl. X. 190. 405—408. XIII. 1893, 323. XVI. 1896. 359. — Vámbéry, A magy. ered. | ujgur, csagataj, jakut, kazáni tatár, kun és mongol nyelvekben. — A fejszére nézve (szanszkr. paracu, gör. 16. — A «bard» szó tiszta német, semmi szükség szláv közvetitésre gondolni. A «szekercze» az ó-szlovén «sékyra» kicsinyítése (sékyrica). M. Nyelvőr. XI. 1882. 458. : 58. (41—42. lap.) Arch. Eri. X. 1890. 413—414. XVI. 1896. 346. — L. föntebb a 4o. jegyzetet. E szerint a Maurikiosz-féle «zaba» = panczél szónak a mai suba felel meg. A «sziics» szót Vámbéry magyarázta a török «szaut-csi,» «szagit-csin, aszeüt-csiv szóval, a melyben a «szaut» sat. jelentése a. m. védő, szaut—csi tehát annyi volna, mint szaut-készitő (Magy. Ered. 304.). Ezen erőltetett magyarázattal szemben elfogadhatóbb Munkácsi B. magyarázata /Nyelvt. Közl. XXI. 127. Ethn. V. 1894. 23.), a mely szerint a «sziics» a. m. csuvasz «szjeweszj», «szjiilzje» vagyis szabó és származik a «szjiila» (tatár: jüjlü) az az varrni igéből. A sszücss ezek szerint soha sem jelenthetett pánczélkészítőt, hanem mindig bőrruhakészitő volt. Ellenben a «faber ferrarius» jelentésü magyar ckovácss szó eredetileg igen is jelenthetett vaspánczél készitőt s a magyarból, vagy a népvándorláskori avar bolgár nyelvből való az ó-szlovén skovadis, új-szlov. szerb «kovaé», oláh skovaciux, albán «kovats» (M. Nyelvőr. XI. 1882. 271.), nem pedig megfordítva. 59. (42. lap.) Arch. Bri. XVI. 1896. 347. — Az ezüst lemezekről, melyek részint siivegdisziil (I. a szolyvait Lehoczky T. leírásában Arch. Ért. III. 1870. 203. és VI, 1886. 379.), részint tarsolydisztil (tarezali Hampel, Honfogl. eml. 132—134. bezdédi Arch. Ért. XVI. 1860. 399.) hasznaltattak, v. 6. Hampel J. A honfogl. kor emlékei. 30, 128, 130—132, 218. és A régibb középkor. II. k. 500—501. |. Salamon F. Magyar hadi tört. 89. lap. Boncz O. Vázlatok a magy. visel. tört. 2, r. 9. I. — Arch. Ért. XIII. 1893. 316. — Huszka J. Magyar Ornamentika. Budapest, 1898. 9. I. 1—4. sz. 60. (43. lap.) “Ov (t. i. Apmadyy) zat doyovra xara Tó tay Xatdpoy os zak Cixavoy mexowjxact, onxWoavtes aNTOY cio oxovtdtov. Konstantinus Porphyrogenitus : De administrando imperio. 38. fej. — Salamon F. Magy. hadi tört. 8788. 1. — A «vért» szó = osszét : varth (paizs), zend : verethra (panczél, paizs.) Ethn. V. 1894. 140. Nyelvtud. Közl. XXIV. 128. Hogy az árpádkori magyarság vért alatt kerek paizst, clypeust értett, kitiinik a Márk-féle krónikából, mely szerint a Vértes hegység a németek által elhányt paizsokról vette a nevét. (Et hoc autem eventu locus ille, unde Teutonici tam turpiter dedecorati objectis clypeis fugerunt, usgue hodie Vertes hege nuncupatur. Marci Chronica. P. II. cap. 50.) Anonymus is igy magyarázza : «siluam magnam, quee nunc Vertus vocatur, propter clipeos Theotonicorum inibi dimissos.» (cap. 50.) V. 6. Arch. Ért. X, 1890. 413, 415. 61. (43—44. lap.) Sarkantytirdl 1. Arch. Ért. XVI. 1896. 359. s köv. 1. — A női viseletre 1. 15. táblát. A jeniszei vidéki női szobrot |. Aspelin J. R. Antiquités du Nord Finno- Ougrien. Helsingfors. 1877. 72. |. 331. sz. — A «csepesz» a cseh nyelvben : Gepec, a szerbben : Gepac, az olahban : éépsu (MM. Nyelvőr. XI.
