Page 225 [225]
OCR
hogy a történészek (ez önmagában nagy feltételezés, hiszen ma már ez nem szükségszerű), akkor felmerül a kérdés, mitől történész a történész, mi különbözteti meg a laikustól. A forrásokat, illetve a szakirodalmat bárki össze tudja gyűjteni, el tudja olvasni, és ezekből össze tud állítani egy narratívát. E folyamatok technikai feltételei adottak: a levéltárak, könyvtárak, internetes adatbázisok mindenki számára elérhetőek. Ebből következhet az, hogy a történész az, akinek diplomája van, ugyanakkor számos diplomás történész végül nem képez narratívát, sok, végzettséggel nem rendelkező történész pedig többek megítélése szerint jobb minőségű narratívát képez, mint a végzett történészek. Így az a következtetés adódik, hogy — különösen egy olyan világban, amelyben a hagyományos tekintélyelv felszámolódni látszik — a képesítés nem jelent lényegi különbséget. Elfogadva a posztmodern alapállását, miszerint a történeti narratívának mindig valamilyen célja van, sosem önmagában való és naiv, illetve a történész részben önmagát írja meg, ezért a differentia specifica éppen a történetelméleti, historiográfiai és pszichológiai tudás lenne, amely azonban mai napig a hazai történész képzés legelhanyagoltabb része. A hazai történészcéh megoldása ebben a helyzetben megosztott, többen ragaszkodnak a ,,tekintélyhez”, címekhez, pozíciókhoz, és az objektív történetírás mítoszához, míg mások (nem feltétlen történész végzettséggel rendelkezők)? egyszerűen visszatérnek a forrásokhoz, újraértelmezik azokat, és gyakran az ő munkájuknak köszönhető — direkt szándékukon kívül —, hogy igen tekintélyes történészek , objektív" műveiről derül ki, hogy vélhetőleg teljesen félreértelmezték a felhasznált forrásokat, vagy azok máshogyan is interpretálhatóak. Ha megint csak elfogadjuk a posztmodern elméletet, akkor ebből az következik, hogy ugyanazon források alapján több narratíva is képezhető, senkinek nincsen igaza, jóllehet a pozícióban (persze ennek fogalma sem egységes, leegyszerűsítve erős eltérések vannak , pozíció" és ,,pozició" között) lévő történészek helyzeti előnyben vannak narratívájuk kanonizálása és tőkésítése, forgalmazása során. Tehát a gyakorlatban a legfontosabb különbség a , történész" és mások között a hatalmi olvasat, a szerepkör, amelyet betölt. Nem véletlen, hogy a nyugati akadémiai történészek hatalmi fenyegetésként élték meg a posztmodernt, így Richard J. Evans egyik legfőbb szakmai érve Keith Jenkins-szel szemben, hogy utóbbi csak egy frusztrált, sokadrangú főiskolai tanár." Ebből következik, hogy a termelői verseny során lehet , csalni", hiszen egyetlen piacon lévő termék minősége sem határozható meg objektíven. Miképpen lehet ezt tenni? Azt állítják, hogy végzettségük és képzettségük csak őket jogosítja fel a történelmi termék előállítására. Objektívként állítják be önmagukat, mindenki mást pedig (nem szubjektívnek, hanem) dilettánsnak. Erre a perspektivikus csalásra, valamint a modern kor információs robbanására jó példa egy facebookon terjedő mém, egy adott jelenség akadémiai és nem akadémiai megítéléséről. (A lényeg nem az, hogy igaz-e, hanem az, hogy a mém önmagában jelzi, hogy a téma széleskörű érdeklődésre tart számot.) 225
