Oldal 201 [201]
A HONFOGLALÁSKORI MAGYAR WUSIS ILI, a
kori csákánytól abban különbözött, hogy a penge valamivel rövidebb volt, az él felé
kiszélesedett úgy, hogy alapidoma háromszögnek vehető fel, a minő a somogyi kanák¬
balta, melyről már Herman Ottó megjegyezte, hogy szorosan megfelel bronzkori bal¬
táink tipusanak; ezenkivül a nyélben volt még köztük különbség, a balta nyele mindig
rövid, a csákányé mindig hosszu. A nehéz Jejsze, melyet a név tanusága szerint még
valahol Közép-Ázsiában, az irán elemmel való érintkezés alatt ismert meg a magyarság,
inkább házi eszköz volt, mint fegyver; a széles testü, hosszu élü nagy csatabárdot és
szekerczét csak a középkor folyamán terjesztették el a németek és szlávok. Szintúgy
hiányzott a honfoglalóknál a későbbi századoknak egy magyon kedvelt fegyvere, a
buzogány, melynek feltünését úgy nálunk, mint a keleteurópai turánoknál csak a mongol¬
tatár törzsek elhatalmasodása után lehet konstatálni.7
A pánczélt a Leo-féle taktika világosan megemlíti a magyarok fegyverei közt; a
Maurikios-féle taktikában a megfelelő soroknál a görög «ldrikiois» szó helyett ezt a ki¬
fejezést találjuk: «zabais» (CáBorc), a mi a pánczél török nevének, a dsebe-nek felel meg.
Ilyenforma lehetett a panczél régi magyar neve is, mert a «vért» tulajdonkép paizst
jelentett, a «panczél» elnevezés pedig a németektől került hozzánk. Ha igaz Vámbéry¬
nak az a föltevése, hogy a bőrruha készítéssel foglalkozó szűcs eredetileg pánczélkészítő
volt, talám a «sztics», «sz6ces» az az xszeve-csi (szevekészítő) alapszavának mutatkozó
«szeve» tekinthető a pánczél ősi nevének, a mi szemmel láthatólag nem más, mint a
török «dsebe» s a Maurikios-féle «zabais» egyes számu nominativusa, a «aba». Az a
kérdés már most, minő pánczélt viseltek a honfoglalók a bőr- vagy vastag nemez¬
ruhán, a gubán kivül?
A pikkelyes vértezet, melyről az előbbi fejezetekben szóltunk, túlélte a népvándorlás
korát s a honfoglalás ideje körül nemcsak a nyugoti népeknél, hanem a byzancziaknál
is el volt terjedve. Bizonyos, hogy a ruhára varrt érczpikkelyekből álló pánczélzat a
magyaroknál is használatban volt. E mellett azonban, legalább az előkelőknél, a sod¬
ronyból font könnyü vasing is minden valószínüség szerint el volt terjedve. A sodrony¬
pánczél készítése a keleti fegyverkovácsoknál az ó-kortól kezdve folyton gyakorlatban volt,
világosan fölismerhető a firuzabadi szasszanidakori palotaromok reliefjeinek harczosain
(14. 3—4.) s az arab irók is említik, hogy a vasgyűrűkből font katonai ruhát a perzsák
a Szasszanidák alatt széltiben használták. Alig képzelhető tehát, hogy a magyarság,
melyre a Szasszanidakori kultura olyan nagy befolyást gyakorolt, ne ismerte volna a
sodronyvértet annál is inkább, mert mint föntebb mar említettük, a x. századbeli
Maszudi szerint épen a régi magyar haza szomszédságában levő Derbend vidéke volt
egyik főpontja a sodronypánczél-gyártásnak, úgy, hogy e vidék lakóit a perzsák egye¬
nesen «zirehgeranoknak» = pánczélkészítőknek, később a hasonló értelmü kun-török
névvel «kubacsiknak» nevezték. A honfoglalás után, midőn a kelettel való összeköttetés
a bessenyők és kunok miatt mind több nehézségbe ütközött, a sodronyvért használata
Nemes-Nagy : Magyar viselet. 6
Pánczélzat.
Pikkelyes vért.
Vasing.