Stranica 321 [321]
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET; 103
majczos és skófiumos övnek csak egy része volt czifrázva arany, ezüst boglárokkal és
skófiumos gombokkal. Korda őv alatt a lánczszerüen összefont arany, ezüst őveket ér¬
tették; volt különben korda módra való pártaőv is. Ezek leginkább a xvi. század utolsó
tizedeiben s a XVII. század első felében fordulnak elő, Apor Péter korában a párta- és
kordaövek vagy mint ő mondja, hevederövek már nem voltak divatban, ezek helyett a
selyem övek terjedtek el, melyek részint kendő-alakúak voltak, részint pedig arany-ezüst
fonállal elegyített selyem zsinórból készültek.?
A lábszárra jött alul a gatya, fölül a nadrág, úgy mint napjainkban. A magyar
gatya, melyet a székelyek lábravalónak is neveztek egy 1658-ki leltár szerint, alig változott
harmadfélszáz év óta, Kemény János szerint bő volt, mint a milyennek később is ismerjük.
Rákóczi Györgynek (1643) mindenik lábravalójához külön aranyos kötője volt.
A nadrág Apor Péter szerint sem bő, sem szűk nem volt. A képek szerint fönt
bővebb volt, mint alant, hol fél lábszárig fel volt hasítva s. ha sarut huztak, ezüst
kapcsokkal vagy gombocskákkal összeszorítva, hogy annál feszesebb legyen. Fönt a
hason szintén fel volt hasítva két oldalról, hogy könnyebben föl lehessen húzni; ezt a
nadrágellenzőt a képeken csak a XvII. század vége felé láthatjuk, a midőn a kurta
dolmány már nem takarta el, de régi egyszerű alakjában, sújtásos zsinórzás helyett
szalaggal körülszegve megmaradt a székelyeknél is, tótoknál is. Alul — mint Apor Péter
mondja — rendszerint bőrkapcza volt rávarrva talpalló helyett. A nadrágot szíjjal kötötték
össze, nadrágtartóról csak II. Apaffy Mihály ruháinak 1682-ki leltárában van szó.
A salavari vagy salavárdi a xvii. században, különösen második felében említtetik.
Czombig érő harisnyaféle volt, melyet a nadrágra huztak s Apor szerint a nadrág hasiték¬
janal vagy ellenzőjénél levő két rendbeli s ezüst tűben végződő ezüst vagy selyem zsinórral
kötötték a nadrághoz olyan formán, hogy a zsinórt át vonták a salavári felső részén levő
íyukakom (V. ő 62. t 10 ún 00. 19
A labbelinek sokféle neme volt elterjedve a XvI—xvII. században de mégis leg¬
általánosabb volt a horgasinig érő, szabályosan görbülő vonalban metszett s elől kissé
magasabb szárú és nem túlságosan hegyes orrú csizma, meg aztán az alsóbb rendüek¬
nél és hajduknál a mai bakancsnak megfelelő rövid száru saru, melyet a xvi. század
második felében s a xvii. század utolsó negyedében az előkelőbbek is viseltek; a czipd
vagy régi nevén czipellds főleg az asszonyoknak volt a viselete, de a xvi. század utolsó
negyedében a férfiaknál is el volt terjedve. A különböző lábbelit a csizmadiak és vargák
készítették; amazok a részben Erdélyben készült, de mégis jobbára Törökországból
hozott finomabb minőségű sárga, vörös s ritkábban fekete színü karmazsin-, szattyán¬
és kordoványbőrből dolgoztak, emezek a maguk gyártotta kecske (czáp- vagy bak)-,
tehén-, borju- és juhbérbél állították elő a durvább fajta lábbeliket. Fekete csizmakat
csak gyász alkalmával hordtak, mint Apor mondja, Magyarországban azonban a közép
osztály más alkalommal is, mert nálunk jobbára csak fekete szattyánt és kordoványt
Be
Gatya.
Nadrag.
Salavari.
Csizma. Saru.
Czipellés.
Szekernye.
Sotya. Papucs.
Bocskor.