Oldal 1 [1]
HABSBURG OTTÓ:
merője, dr. Habsburg Ottó.
Az elmult év egyik legérdekesebb fejleménye az
a növekvő kapcsolatfelvétel volt, amely Franciaor¬
szag, és a jaltai megegyezés óta a Szovjetúnió be¬
folyása alá került európai államok között történt. A
Párizsba látogató duna-európai miniszterek sorát
Maurer román miniszterelnök nyitotta meg; ezt más
tárgyalások sorozata követte s ez év elején sor ke¬
rült a magyar külügyminiszter, Péter János párizsi
látogatására. Amint a mindkét részen kiadott kom¬
mentárokból kitűnik, a sorozat ezzel még nem ért vé¬
get; sőt, még magasabb szinten is továbbfejlődhetik.
A kapcsolatok felvétele szerte a világon általá¬
nos fejtöréshez és találgatásokhoz vezetett. Egyesek
Franciaország azon törekvését látták ebben, hogy
felrobbantsa a nyugati szövetséget; mások arról sut¬
togtak, hogy a franciák csupán az amerikaiakat akar¬
ják idegesíteni; orosz elemek viszont azt hangoztat¬
ták, hogy a dunavölgyi kommunisták elárulásáról
van szó, sőt — vörös Kína Franciaország általi elis¬
merésének a fényében — sokan úgy látták, hogy az
egész fejlődésben Peking kezét kell keresni.
A helyzet józan tanulmányozása azonban azt bi¬
zonyítja, hogy ami bekövetkezett, nem magyarázható
meg semmiféle konspirációs elmélettel. Ami történt,
az sokkal inkább a történelmi erők működésére ve¬
zethető vissza, erőkre, amelyek sokkal jelentősebbek,
mint felületes vizsgálat alapján látni lehet.
o
A kínai-orosz konfliktus kiéleződésével Kelet¬
Hurópa helyzete alapvetően megváltozott. A nyo¬
más, amely Kelet felől a Kremlre nehezedik, Orosz¬
országot fokozódó mértékben régi élettörvényének az
érvénye alá helyezte. Ez alól a törvény alól Orosz¬
ország csakis az 1945-ös esztendő rendkívüli viszo¬
nyai miatt vonhatta ki magát egy időre. Oroszország
története mutatja, hogy ez a birodalom valamennyi
nagyhatalom között a legnagyobb kiterjedésű, ugyan¬
akkor azonban népsűrűség tekintetében mindig a
legutolsó helyen állt. Ennek következtében Oroszor¬
szág soha nem engedhetett meg magának kétoldali
háborút. Minthogy azonban egy nagyhatalom csakis
ott folytathat hatásos politikát, ahol szükség esetén
háborút is képes vezetni, Oroszországnak mindig
vagy a Keleten, vagy a Nyugaton kellett békét vá¬
sárolnia, mégpedig minden áron. Abban a pillanat¬
ban tehát, amikor Ázsia — a mi esetünkben jelenleg
Kína — ismét elsőrendű tényezővé lesz, Oroszország¬
nak Európa felől biztosítania kell a hátát és nincs
abban a helyzetben, hogy Európában bármikor be¬
vethesse az erőit. Jelenleg a helyzet még azáltal is
kiéleződött, hogy a világban 1945 óta fennálló kelet¬
nyugati törés az utolsó 19 hónap során észak-déli
töréssé alakult át. Különösen az 1964. évi augusztusi
genfi világkereskedelmi konferencián tűnt fel, hogy
egész lényeges kérdésekben Oroszország, Nyugat¬
Európa és Amerika érdeke sokkal inkább azonos
volt, mint például a Kreml és a fejlődésben levő or¬
szágok érdeke,
Ebből a tényből az következik, hogy ma nem
csupán a szovjet külpolitikát kell világméretű revi¬
ziónak alávetni, hanem azt is, hogy Oroszország ve¬
zető szerepe és vezető hatalma a vasfüggöny és a
saját országhatára közötti területen gyengülőben van.
Mint a Sztalin halála utáni időben is, a Kreml gyen¬
gesége és bizonytalansága Közép- és Kelet-Európá¬
ban bizonyos reakciókat váltott ki. Amíg azonban
1953 és 56 között ezek a reakciók és ezek a mozgal¬
mak a népektől indultak ki, a jelen esetben inkább
a kormányok megmozdulásáról és ügyéről van szó;
ezek a kormányok érthető módon igyekeznek kihasz¬
nálni a vezető hatalom gyengeségét, kihasználni
arra, hogy saját játékterüket, játéklehetőségüket ki¬
szélesítsék. Ezzel nyilvánvalóan két célt követnek:
egyrészről az új cselekvési szabadság bizonyos gaz¬
dasági lehetőségeket nyit meg a számukra, amivel
eddig nem rendelkeztek ; másrészt ezek a kormányok,
azzal, hogy Oroszországgal szembeni függetlenségü¬
ket bizonygatják, saját népük előtt igyekeznek nép¬
szerűséget szerezni, minthogy előzőleg a téridegen
hatalom beavatkozása szükségszerűen mélyreható
ellenszenvet váltott ki. Mindezek alapján azt mond¬
hatjuk, hogy az úgynevezett policentrizmus egyszerre
kül- és belpolitikai erő is, ami ennek a folyamatnak
nem csupán megfelelő dinamikát, hanem igazi tar¬
tósságot is biztosít. Ezt már Hruscsov is felismerte,
amikor az áradat elől lépésről lépésre meghátrált és
lassú engedményekkel igyekezett időt nyerni. Hrus¬
csov jelenlegi, valószínűen csak provizórikus utódai
számára sincs más választás, és e tekintetben kény¬
telenek Hruscsov politikáját továbbvinni.
Ennek a fejlődésnek a következménye az, amit
tapasztalunk, nevezetesen az orosz diplomáciának az
a törekvése, hogy Kína felé azzal Szerezzen szabad
kezet, hogy Amerikával kiegyezik. Washington és