Oldal 1 [1]
OCR
HABSBURG OTTÓ: merője, dr. Habsburg Ottó. Az elmult év egyik legérdekesebb fejleménye az a növekvő kapcsolatfelvétel volt, amely Franciaorszag, és a jaltai megegyezés óta a Szovjetúnió befolyása alá került európai államok között történt. A Párizsba látogató duna-európai miniszterek sorát Maurer román miniszterelnök nyitotta meg; ezt más tárgyalások sorozata követte s ez év elején sor került a magyar külügyminiszter, Péter János párizsi látogatására. Amint a mindkét részen kiadott kommentárokból kitűnik, a sorozat ezzel még nem ért véget; sőt, még magasabb szinten is továbbfejlődhetik. A kapcsolatok felvétele szerte a világon általános fejtöréshez és találgatásokhoz vezetett. Egyesek Franciaország azon törekvését látták ebben, hogy felrobbantsa a nyugati szövetséget; mások arról suttogtak, hogy a franciák csupán az amerikaiakat akarják idegesíteni; orosz elemek viszont azt hangoztatták, hogy a dunavölgyi kommunisták elárulásáról van szó, sőt — vörös Kína Franciaország általi elismerésének a fényében — sokan úgy látták, hogy az egész fejlődésben Peking kezét kell keresni. A helyzet józan tanulmányozása azonban azt bizonyítja, hogy ami bekövetkezett, nem magyarázható meg semmiféle konspirációs elmélettel. Ami történt, az sokkal inkább a történelmi erők működésére vezethető vissza, erőkre, amelyek sokkal jelentősebbek, mint felületes vizsgálat alapján látni lehet. o A kínai-orosz konfliktus kiéleződésével KeletHurópa helyzete alapvetően megváltozott. A nyomás, amely Kelet felől a Kremlre nehezedik, Oroszországot fokozódó mértékben régi élettörvényének az érvénye alá helyezte. Ez alól a törvény alól Oroszország csakis az 1945-ös esztendő rendkívüli viszonyai miatt vonhatta ki magát egy időre. Oroszország története mutatja, hogy ez a birodalom valamennyi nagyhatalom között a legnagyobb kiterjedésű, ugyanakkor azonban népsűrűség tekintetében mindig a legutolsó helyen állt. Ennek következtében Oroszország soha nem engedhetett meg magának kétoldali háborút. Minthogy azonban egy nagyhatalom csakis ott folytathat hatásos politikát, ahol szükség esetén háborút is képes vezetni, Oroszországnak mindig vagy a Keleten, vagy a Nyugaton kellett békét vásárolnia, mégpedig minden áron. Abban a pillanatban tehát, amikor Ázsia — a mi esetünkben jelenleg Kína — ismét elsőrendű tényezővé lesz, Oroszországnak Európa felől biztosítania kell a hátát és nincs abban a helyzetben, hogy Európában bármikor bevethesse az erőit. Jelenleg a helyzet még azáltal is kiéleződött, hogy a világban 1945 óta fennálló keletnyugati törés az utolsó 19 hónap során észak-déli töréssé alakult át. Különösen az 1964. évi augusztusi genfi világkereskedelmi konferencián tűnt fel, hogy egész lényeges kérdésekben Oroszország, NyugatEurópa és Amerika érdeke sokkal inkább azonos volt, mint például a Kreml és a fejlődésben levő országok érdeke, Ebből a tényből az következik, hogy ma nem csupán a szovjet külpolitikát kell világméretű reviziónak alávetni, hanem azt is, hogy Oroszország vezető szerepe és vezető hatalma a vasfüggöny és a saját országhatára közötti területen gyengülőben van. Mint a Sztalin halála utáni időben is, a Kreml gyengesége és bizonytalansága Közép- és Kelet-Európában bizonyos reakciókat váltott ki. Amíg azonban 1953 és 56 között ezek a reakciók és ezek a mozgalmak a népektől indultak ki, a jelen esetben inkább a kormányok megmozdulásáról és ügyéről van szó; ezek a kormányok érthető módon igyekeznek kihasználni a vezető hatalom gyengeségét, kihasználni arra, hogy saját játékterüket, játéklehetőségüket kiszélesítsék. Ezzel nyilvánvalóan két célt követnek: egyrészről az új cselekvési szabadság bizonyos gazdasági lehetőségeket nyit meg a számukra, amivel eddig nem rendelkeztek ; másrészt ezek a kormányok, azzal, hogy Oroszországgal szembeni függetlenségüket bizonygatják, saját népük előtt igyekeznek népszerűséget szerezni, minthogy előzőleg a téridegen hatalom beavatkozása szükségszerűen mélyreható ellenszenvet váltott ki. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az úgynevezett policentrizmus egyszerre kül- és belpolitikai erő is, ami ennek a folyamatnak nem csupán megfelelő dinamikát, hanem igazi tartósságot is biztosít. Ezt már Hruscsov is felismerte, amikor az áradat elől lépésről lépésre meghátrált és lassú engedményekkel igyekezett időt nyerni. Hruscsov jelenlegi, valószínűen csak provizórikus utódai számára sincs más választás, és e tekintetben kénytelenek Hruscsov politikáját továbbvinni. Ennek a fejlődésnek a következménye az, amit tapasztalunk, nevezetesen az orosz diplomáciának az a törekvése, hogy Kína felé azzal Szerezzen szabad kezet, hogy Amerikával kiegyezik. Washington és
